Vibrált Sting eleganciája...
''Kétfajta szerelmes dal létezik. Az egyikben szeretlek, és te is szeretsz engem.
Unalmas. A másikban én szeretlek, de te valaki mást szeretsz. Fájdalmas, de
sokkal izgalmasabb'' - vezette fel a 'When We Dance' címu dalát Sting szombat
este a budapesti Papp László-sportarénában, ahol a 'Simphonicity' nevu turné
keretében lépett fel.
Mint kiderült, ahogy a szerelemnek, úgy a popzenének is több rétege van, és a
Gordon Matthew Thomas Sumner néven született brit zenész most a szimfonikus
muzsikával való ötvözést próbálta ki. A londoni Royal Philharmonic Concert
Orchestrával együtt indult világturnéra: pályafutása meghatározó dalait adja elo
szimfonikus hangszerelésben.
A könnyu- és a komolyzene kombinálása persze nem új keletu, a Deep Purple-tol a
Metallicáig sokan léptek már fel szimfonikus kísérettel. Sting azonban nem
feltétlenül az öblös, dúr hangzással akarta tovább mélyíteni zenéjét, sokkal
inkább dalai eleganciáját hangsúlyozta ki a 45 tagú zenekar kísérete révén.
Néhány szám nem sokat veszített jellegébol, az 'Englishman In New York', a
'Roxanne' vagy a 'She's Too Good For Me' az eredeti hangzáshoz hasonló módon
szólalt meg - ám a dalokat felvezeto és lezáró zenekari részek, illetve az
összhangzás így is megmutatta: az 59 éves muvész kontemplatívabb, érettebb módon
viszonyul saját életmuvéhez. Sting nem félt hozzányúlni a Police-korszak
dinamikusabb dalaihoz sem, és a pattogós vonósjátéknak köszönhetoen a 'Next To
You' vagy az 'Every Breath You Take' kifejezetten új jelleget öltött.
A legnagyobb élményt mégis azok a darabok jelentették, amelyekbol a komolyzenei
kíséret teljesen új dalokat varázsolt: ezeknél az újragondolt hangszerelés
többet jelentett egyszeru feldolgozásnál. A fúvósok és a vonósok elképeszto
játéka és harmóniája révén új életre kelt a Russians is, és annak ellenére
aratta az egyik legnagyobb sikert, hogy jóval híresebb és népszerubb slágerek is
felhangzottak az arénában.
A Royal Philharmonic Concert Orchestra a show-ban is partner volt: Steven
Mercurio karmester mozgása tele volt lendülettel és táncmozdulatokkal, de a
zenészek sem féltek tapssal buzdítani a közönséget. Sting igazi profi módjára
kommunikált - történeteket mesélt, néhány számnál megosztotta gondolatait a
dalról, a kifinomult eloadásmód ellenére vibrált a színpadon.
A koncert kettosége a csak ülohelyeken helyet foglaló közönségre is átragadt: a
nézok néha mintha a nagy hangversenytermek atmoszférájának hatása alá kerültek
volna és csak visszafogottan tapsoltak, olykor pedig már-már vad bulihangulatot
teremtettek.
Ez utóbbi azért tett jobbat a produkciónak, mert ilyenkor nem hallatszott az
aréna sokszor zavaró belso visszhangja - igaz, nem lehetett egyszeru feladat 45
fos zenekarra megfelelo hangzást beloni egy ekkorra teremben. Az élmény azonban
ezt is háttérbe szorította, foleg amikor az elso ráadásdalként az eredetiben
már-már diszkósnak nevezheto 'Desert Rose' szólalt meg elemi erovel - ekkorra
már állva tapsolt, táncolt és énekelt a telt házas aréna.
© Kronika